Képzeld el, hogy a szobádban ülsz az íróasztalodnál és könyvet olvasol, amikor azt veszed észre, hogy hirtelen belép egy titokzatos magas férfi, aki két gyereket vezet kézen fogva. Ebben még nincs túl sok különös. Viszont ha hozzáteszem, hogy háttal ülsz az ajtónak, az ajtó továbbra is zárva van és továbbra is te vagy az egyetlen anyagi testben létező személy a szobában, akkor ez annál inkább különös helyzet.

Amikor ez történt velem, 13 éves voltam és éppen a holnapi földrajz leckét tanultam. A lelki szemeim előtt lezajló jelenetre most is úgy emlékszem, mintha csak nemrég történt volna. A magas lény, aki besétált hozzám, kecses, vékony testalkattal jelent meg. Sötétkék, fényes tónusú, selyemszerű ruhát viselt, benne aranyló szálakkal és hozzá palástot. A ruhához hasonló anyagú palást széle égszínkék és fehér fényben ragyogott és ez a ragyogás akkora fénygömböt alkotott körülötte, hogy beborította a két kicsit is, akiket magával hozott. Vállig érő, tejföl szőke hajat viselt és a tekintete úgy ragyogott, hogy az arcából nem láttam semmit.

Mozdulatlanná merevedtem a könyvem fölött és csak pislogtam ki a fejemből. Belső látásomra és a belső hangra koncentráltam, hogy fel tudjam fogni mi történik. Nem ijedtem meg, mert a magas szőke rögtön kedvesen üdvözölt és megnyugtató energiát közvetítve közölte, hogy a két kicsit nekem hozta. Ők is tanulnak még, mint te - mondta,- együtt fogjátok tanulni a védelmet. Meg kell tanulnod alkalmazni a színeket az erőtered védelme érdekében és ezzel fogsz majd gyógyítani. Melletted fognak felnőni és segítenek, amíg szükséged van rájuk.

Aha... értem... Oké... nyögtem ki magamban. Ezután a vállaimra ültette a két kicsi lényt, majd ahogy jött, úgy el is ment. Ahogy oszlott a szobában az intenzív erőtere, erőt vettem magamon és megfordultam a széken. A két kicsi a vállaimon ülve fordult velem és néztük az égi irányt amerre távozott.

Nos... akkor most hogyan tovább - kérdeztem a két kicsit, akik közölték, hogy tanuljak csak tovább, ha helyzet van ők itt vannak. Ezután eltűntek a vállaimról olyan mértékben, hogy az elmém és az egom képes legyen visszatérni a földrajz könyv anyagához.

Utána a későbbiekben ha úgy éreztem helyzet van, rögtön a vállaimon termettek és olyan fényenergia pajzskombinációkat mutattak be, amit bármely jedi harcos megirigyelhetne. Voltak pántok, pajzsok, páncélok, burkok, csövek, kapszulák a szivárvány minden színében és a legkülönbözőbb geometriai alakzatokban.

Akkoriban nem neveztem őket angyali segítőknek, az UFO és földönkívüli lény világ volt divatban a '90-es években és én örültem, hogy kapcsolatban lehetek Isten más teremtményeivel a földieken kívül. Istenben ugyanis akkor is szilárdan hittem és afelől sem volt kétségem, hogy nem mi vagyunk az egyetlen értelmes lények az Univerzumban. Református családi háttérrel az angyalok nem voltak éppen fő helyen a lelki palettámon, azt viszont tudtam, hogy nekem teljesen más a hozzáállásom Istenhez, mint a templomba járók legtöbbjéé. Amikor templomba mentünk és erőteljes lelkiséggel beszélt a pap, vagy a hívők merültek el őszinte lelkesedéssel az imában, én a fejünk felett megjelenő vibráló fényhullámokat néztem és örömmel köszöntöttem Istent, hogy Szia, szóval itt vagy. Amikor pedig ezek a fénylő csodák nem jelentek meg, szomorkásan konstatáltam magamban, hogy hiába hívják ezt Isten házának, Ő nincs itt, mert az emberek szíve nem elég nyitott, hogy idehívják Őt.

Ezekről a dolgokról szerencsére a családom több tagjával is el tudtam beszélgetni, mert nekik is voltak hasonló tapasztalásaik. Ennek ellenére ez az egész világ tulajdonképpen a fizikai életem peremterületén maradt. Talán azért, mert egyikünk sem mert hinni benne annyira, hogy vállalja és világgá kürtölje ezeket a mennyei ajándékokat. Az évek teltek és én igyekeztem felnőtté válni a Föld nevű bolygón, megismerni a társadalmat, ami körülvesz és beilleszkedni(!?) a magyar élet folyásába. Nos, a beilleszkedés nem nagyon akaródzott menni, a lelkem állandóan tiltakozott, túl sok az etikátlanság, a gonoszság, a figyelmetlenség, a szeretetlenség, a nyomor, a közöny, stb. Aztán mégis szépen óvatosan kezdett beszippantani a szürkeség sokak által képviselt rendszere és ezzel együtt kezdett szürkülni a felelevenített tudásom a mennyei fény- és színvilágról.

A két kicsi, akikről annyit tudtam még meg, hogy az egyik fiú, a másik lány, 18 éves korom körül elbúcsúzott, hogy ők most mennek és majd akkor jönnek vissza, ha gyerekeim lesznek. Közben ők felnőttek és olyan magas alakot mutattak, mint én magam. Távozásuk után sem maradtam igazán egyedül, mindig biztos voltam benne, hogy az égiek vigyáznak rám. Vigyáztak és figyeltek is, de csak óvatosan a háttérből.

Mindig is világos volt, de most már ki is tudom mondani, hogy mindig minden az én döntésem szerint történt. Leginkább az volt a kérdés, hogy tudomásul akarom-e venni ténylegesen, hogy velem van a mennyei világ és, hogy ki merem-e ezt nyilatkoztatni a magam módján.

Most eljött az idő. A közben eltelt 18 év alatt sok minden történt velem testben és lélekben, amikről bizonyára fogok még írni a későbbiekben, ez most az első igazán komoly bevállalás.

Isten és az angyalai velem vannak, gyógyítanak, segítenek, tanítanak és intenzíven mutatják az utat nekem és rajtam keresztül azoknak, akiknek ilyen formán kell. Tavaly év végi mennyei beavatásomkor Jézus közölte, hogy dolgozzak csak az angyalokkal, a színekkel és a fénnyel, megkaptam és megkapok hozzá minden égi támogatást. Elsöprően felszabadító és meghatóan fantasztikus kegyelmi pillanat volt ez számomra. 

Mihály ugyanolyan alakban jelent meg, mint gyerekkoromban és örömmel adta át az igazság és a védelem mennyei kardját Isten kegyelméből. A többi arkangyallal együtt roppantul örültek annak, hogy kész vagyok az lenni, aki vagyok valójában.

Kívánom, hogy minél többen éljünk át sok-sok mennyei csodát, hogy együtt örülhessünk szabadon, szeretetben az Isten dicsőségére. Ámen.